Mivel is kezdjem… Szóval először is London fantasztikus, és nem is kezdek bele abba, mennyire más viszonyok vannak, mert nem érdemes – szar volt hazajönni onnan, legyen elég ennyi:)
Sok olyan hely van, ahol az embernek kedve lenne lakást venni Londonban. Nos, Brixton nem ilyen. Egy csúnya nézésért már bokalövés jár, és egy gerezd mandarinért is meglincselnek, gondolhatjátok, mennyire rejtegettem a koncertjegyeket:)
Már az underground kijáratánál üvöltöztek a fülünkbe: „Mars Volta tickets, buy or sell", és messziről látszott az óriási sor, és a felirat:"Sold out".
A bejutás könnyen ment, lányokat és fiúkat külön vizsgálták át, egyből a bejáratnál a szokásos pólóvásár, és osztogatták az új ep, a Goliath képeslapját (érdemes rákeresni-de aki nincs oda az epillálatlan nőkért, az hagyja ki:)
Londonban illik pontosan kezdeni, szóval a 7pm-es nyitás után negyed kilenckor felcsendült a Maroknyi dollárért intro, és utána belecsaptak a Roulette Dares-be, ami szerintem hasonlóan hosszú volt, mint a Drunkship. A háttérben feszült a Goliath EP borítója, majd miután leadták a Goliath-ot, felhúzták, és egy zseniális háttér volt mögötte, félkörben nyolc hasonló fej, mint Omaré, középen egy Mars Volta címerrel. Ez is később lecserélődött, és egy különböző fényekkel megvilágított posztó maradt a helyén, amit valószínüleg egy adag psylobicin gombával jobban lehetett élvezni, mint sörrel.
Nem nagyon tudok mit mondani róluk, mert a profizmus csúcsa, és a modern „rockzene" jövője, amit ők produkálnak jelenleg, és nem is akarok ennél nagyobb közhelyeket csattogtani. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy álltam egy pint Guiness-el, és néha megráztam a fejem, és magamban mormoltam, hogy „aztakurva".
Omar tökéletes bandavezér, szinte háttal állva irányította a másik 7 embert, minden szóló egy másikba folyt bele, semmi sem volt öncélú, és mindenki örömmel játszott másodhegedűst, ha kellett. Az én kedvencem Adrian T. Gonzales, multiinstrumentalista játéka volt, kézből kézbe kapkodta a hangszereket, követhetetlen, és hihetetlen, Cedric pedig néha rágyújtott valami teljesen más dalszövegre, egyszer, ha jól emlékszem, a Fevert énekelte, de lehet, hogy álmodtam (a hangja amúgy tökéletes volt most is).Omar és Cedric mozgása sosem fog megváltozni, előbbi úgy mozgott, mintha az áram b…ná, utóbbi meg úgy,mintha egy ló:)
Az emberek közben nyugodtan figyelték őket, az első pár sor ugrálgatott, de az angolok kimértek volak, semmi visszatapsolás, ezért volt ilyen rövid – Münchenben nagyon sokszor visszajöttek, ott – ha minden igaz – volt akusztikus blokk is.
A Cygnus megint szólóőrületbe ömlött, Ikey ököllel ütötte a zongorát, közben a többiek olyan nyájasan néztek rá, mintha csak a családjáról mesélt volna nekik.
A végefelé már felfoghatatlan volt számomra az egész, és kellett még egy Guiness, akkor tartottak két óra játékidőnél, és mire megittam a malátaszörpöm, végeztek ők is. Megköszönték az estét, az angolok biccentettek, hogy nincs mit, majd mindenki ment a saját dolgára: lincselni vagy teázni – persze egy korty tejjel.