A Quart is megírta végre a kritikát. Nagyon sok dologban én is egyetértek vele, főleg Adriannal és a dallamossággal kapcsolatban. A befejezést meg mintha csak Gábor ihlette volna :)
Tovább után a cikk.

Leszállt az űrhajó, barátkozik

A Mars Volta olyan retro-progresszív zenekar, amely a Led Zeppelint és a hetvenes éveket űrrockkal és hardcore-ral keveri, és az egészet átmossa egy latinos mederben. És még nagyon elvontak is, folyamatos improvizációs kényszer dolgozik bennük, gyakran már-már free jazzbe hajlanak. Aztán megnézel egy koncertfelvételt (ajánlom az Electric Ballroomot), és rájössz, hogy minden tökéletesen megszerkesztett, és bármikor élőben is előhozható. Az első három album egyre nehezebben feldolgozható, egyre távolodik a közönségtől. Nagyon féltem a negyediktől, de a Mars Volta minden kétségemet eloszlatta.

Akik a De-Loused In The Comatoriumnál kapcsolódtak be Omar Rodriguez-Lopezék külön világába (tehát kihagyták az At The Drive-Int), már ott megtapasztalhatták, hogy nem egyszerűen egy valami újdonsággal (vagy pont retróval) próbálkozó rockzenekarról van szó. Ilyen hangszeres tudással illene jazz-zenekart alapítani - és öregebbnek lenni. Rodriguez-Lopez  gitárkalandozásait szokás Hendrixéihez hasonlítani, és van is ebben valami. Ő lehet az, aki visszaadja a gitárszóló becsületét, amit a bőrnadrág és a templomkertben lobogó göndör haj vett el: olyan szólókat játszik, amik szólnak is valamiről. Cedric Bixler-Zavala éneke is nagyon jellegzetes, ám ez letisztultabb, sőt poposabb lett a negyedik albumra - bár aki nem szereti a nyávogást, sosem fog megbarátkozni vele. Ami különös, hogy nagyon ráfeküdt a vokálokra (Wax Simulacra vége) és a ritmikára (Agadez). Hihetetlenül precízen kidolgozott énekek vannak a lemezen, és Cedric is sokkal alázatosabb, mint volt. Nem akar örökké progresszív hős lenni, csak ahol nagyon muszáj. Érdekes a Daft Punkot idéző vokóderes-sampleres kórus az Ilyena elején és végén.

Az új dobos, Thomas Pridgen (Jon Theodore-t váltotta), nem volt rossz választás. A Wax Simulacrában le sem veszi a lábát a duplázóról, gyakorlatilag az egész lemez egy iskola, de nincsenek szétdobolva a számok. Isaiah Ikey Owens billentyűs sem véletlenül vigyorog minden Korg-katalógus címlapján, nagyon jók az orgonák, ha kell, előrejön, ha kell, szőnyeget játszik. Paul Hinojos zajai és effektjei jobb helyekre kerültek, munkájának eredménye valahogy szolidabb, de ugyanolyan intenzíven sokkoló káosz. Adrián Terrazas-González fújásaival is ez a helyzet. A régebbi albumokon tizenöt perc után fejfájdító, amit csinál, a fúziós jazznél érzem így magam (szűkülni kezd a bőröm) - mintha kicsit észrevette volna magát, őrület helyett hangulatokkal operál. Jó példa erre az Aberinkula, ahol a középrészben keleties klarinét állítja meg a gyorsvonatszerű rohanást; persze az Ouroborous végén azért megmutatja, hogy kell szaxizni. Ha Flea már nem is, de John Frusciante be-besegít egy-két számban.

A Mars Volta progresszív rockja tele van improvizatív, free jazzes elemekkel, latinos lüktetéssel, rengeteg perkával, és ehhez most egy hatalmas löket világzene is társult. De senki se ijedjen meg: szerencsére a latin és a free rovására. Ez az album talán még a De-Loused In The Comatoriumnál is lendületesebb. Az első tíz szám úgy suhan el, hogy szinte észre sem vesszük, aztán jön a Soothsayer, hogy nagyon elfáradjunk, és ne legyen kedvünk tovább hallgatni a lemezt. Ez óriási haladás! A Frances The Mute lemez 2004 óta nem hagy békén, azóta nem vagyok képes megérteni, és egy nekiüléssel meghallgatni. Pedig akarom. Sokat változott a zenekar ezzel a lemezzel. Talán a legfontosabb a refréncentrikusság. Az Aberinkula, az Ilyena, a Wax Simulacra, a Goliath, az Agadez mind-mind a refrénre vannak kihegyezve, szinte popos a dinamika a verzék és a refrének között. A Widow kedvelőinek jó hír: több a szuperdallamos ének, ilyen a Metatron közepe, vagy az Agadez háromnegyedénél egy túlvilági sor. Aztán megérkeztek a rockandroll-riffek is, amikre egész sokáig lehet bólogatni. Ilyen a Cavalettas, vagy az Ilyena egyes részei, vagy a teljesen váratlan, rövid bónusz, a Pink Floyd-feldolgozás Candy And The Current Bun, ami annyira retro, amennyire nem is lehet. Orgonaszóló és harcmetálos ének csodálatos zengetéssel, ha komolyan gondolnák, a Wolfmother féltené a trónját.

Nem egy gondosan felépített, kusza szerelmi hátterű szeretkezés, amire csak öt év múlva jössz rá, milyen jó is volt. Egy olyan dugás, ami a legbelsőbb érzelmeket szabadítja fel: harapás, nyögés, anál. Komplex, de mindenkinek jó. Showműsorba való Bruce Willis-szel. (A-)

http://quart.hu/cikk.php?id=2208