The Mars Volta - The Bedlam in Goliath (2008)


Az At the Drive-In romjain 2001-ben, Long Beach-en (California, USA) alakult The Mars Volta világmegváltása folytatódik a 2006-os Amputechture után is. Miközben gitáros producerük Omar Rodríguez-López sorra adja ki szóló zenekarának lemezeit, a The Mars Volta ismét megmutatja, hogy nem véletlenül tartja őket a leginnovatívabb rock zenekarnak a nagyvilág zenei sajtója és közönsége...

Maradtak a jól bevált sajátos zenei turmixnál. Latinos, psychedelikus hard rock, acid-free jazz fúziós katyvasz, hosszabb, zajos, kísérletező dalok, hetvenes évek retro hangzásával és hangszereléseivel. (A végén még a világzene is előkerül...) Mindezt, a korábbi fontos tulajdonságaikat tovább vitték. De, a The Bedlam in Goliath sok világmegváltó reménnyel számol le! Úgy érzem, hogy letisztulni látszanak...

Eddig sem volt egyszerű meghallgatni a lemezeiket. Olyan tömény retro kísérletezés volt minden korábbi kiadványuk, hogy elsőre, többnyire elrettent az ember. De, a rettentés ellenére nem tudott szabadulni, újra és újra belefogott a hallgatásukba. A sok értelmezés és hallgatás után, egyre jobbnak tűntek...

A The Bedlam in Goliath megszeretéséhez is idő kell. De, úgy érzem, hogy nagyon össze kapták magukat. Sok minden kiderül az új lemezből. Például az is, hogy a The Mars Volta nem csak Omar Rodriguez-Lopez és Cedric Bixler-Zavala zenekara. A bandának, rajtuk kívül mindenki nagyon fontos tagja. Az új dalok sokkal inkább zenekari produkciók, mint korábban voltak. Új dobosuk Thomas Pridgen, Isaiah Ikey Owens billentyűs, Juan Alderete basser, Marcel Rodriguez-Lopez latin perkás, Paul Hinojos manipulátor és Adrián Terrazas-González fúvós apait-anyait belead a jam alapú, sokszor improvizációnak tűnő dalokba. Ettől jó ez a lemez és nem a két főszereplő miatt... Persze ők sem rosszak, de a The Bedlam in Goliath egyértelműen zenekari produkció. A banda pedig nagyon működik!

Brutális összeszokottsággal nyomják a nótákat. Egy pillanatra sincs kiesés, mindenki koncentráltan nyomja a sokszor lehetetlennek tűnően gyors jammes témákat. Az emberben már az elején kialakul az érzés: itt van valami studio trükk. De, biztosan nincs. A srácok az évek alatt idáig jutottak. Ha valaki belekezd egy témába, az alaposan kifejlődik, minden hang megkapja a magáét. Az összeszokottság pedig végül letisztultabb dalszerkezeteket eredményez.

De, van itt néhány problémám is. A 76 perces lemez második felétől felüti a fejét az őrület, leginkább talán Paul Hinojos hang manipulátor őrdögi kütyüjeinek jóvoltából. Az őrjítően szabados rock/jazz témák között felüti a fejét a zaj, amitől nem igazán válik kerekebbé a dolog.

Persze végül mindent, rockot, jazzt, freet, zajt, mindent bedarálnak, hogy szem nem marad szárazon. Ahogy korábban indiejunkie kolléga fogalmazott: véres salsa űr-party, gyilkos free-jazz (Miles Davis – Dark Magus), a Can, a korai Kraftwerk és a samplerek találkozása egy boncasztalon, egy párhuzamos univerzumba való belépés a Klinikák és a Nyugati között és minden amit emberi érzelmekről ki lehet fejezni. Amputechture nemes egyszerűséggel: a szakdolgozat. A The Bedlam in Goliath talán méginkább az...

10/9